nev Tristan McAllister becenév Tris kor 34 csoport Civil Típus Keresett családi állapot Nős play by Chris Wood

Bűntudat. Mostanában egyre több alkalommal érzem ezt. Mondhatnám, hogy kezdek hozzászokni ehhez az érzéshez, de az nem lenne igaz. Nem lehet, nem tudok hozzászokni, valami oknál fogva mégis mindig ugyanott kötök ki...
-Drágám, nincs kedved ide jönni? Olyan régen bújtunk már össze. -a hátam mögött, a hálószobából vélem hallani feleségem hangját. Egykor még leginkább nyugtatólag hatott rám ez a hang. Akkor még úgy gondoltam, jó döntés elvenni őt feleségül, pedig már akkor is tudtuk, ez csak egy marketing fogás, amiből mindkettőnknek csak előnye származhat. Vizes arccal nézek a tükörbe, majd a hajamba túrok, hátha azzal enyhíthetek bűnösségemen, amit most a hálószobából jövő hang tulajdonosa erősít bennem.
-Most nem...drágám. Még be kell fejeznem a munkát. Tudod, sok papírmunka van egy céggel. -még a "drágám" szót is olyan nehezemre esik most kimondani, és ez tényleg nem azért van, mert nem kedveltem őt soha... Nem ezt ígértem neki. Azt ígértem, hogy mindent megkap tőlem, soha nem lesz semmire gondja, most mégis ő a szenvedő alany.
-Értem. -csak ennyit mond, de a hangjából kiérzem azt a folyton előtörő fájdalmat. Vajon hol ronthattuk el? Hiszen vele terveztem a jövőmet, és egykor gyermeket akartam tőle. Egyrészt gyermeket mindenképpen szerettem volna valamikor, a távoli jövőben, másrészt ha már feleségül vettem, az a minimum, hogy tőle van az utód is.
A tükörből látom, ahogy a másik oldalára fordul, és én kimegyek onnan. Kia szobából, és az otthoni irodám felé veszem az irányt. Jól kitalált koreográfia ez, hiszen szinte minden este begyakorolhattam. Az íróasztalhoz megyek, és kinyitom a kulcsra zárt fiókot, ami a ruháimat rejti. Miután sietősen átöltöztem, először csak óvatosan körbe nézek, majd sietősen a bejárat felé veszem az irányt, ügyelve, hogy ne csapjak zajt.
Autóba pattanok, és a legjobb barátom otthona felé igyekszem. Kész téboly, én mégis úgy igyekszem a hatalmas birtok felé, mintha üldöznének. Ilyenkor szinte érzem, hogy visszatér belém a tinédzser kori önmagam, ugyanis akkor szintén ez volt a dolgok menete. Elfelejtem, hogy a feleségem bánatosan vár a hitvesi ágyban, ahogy azt is, hogy a legjobb barátom birtokán úgy fogok lopakodni, mintha minimum ki akarnám rabolni. Pedig ilyesmiről szó sincs.
Magamra veszem a pulóver kapucniját, és belopakodok a bejárat mellett. A fák takarásába kerülök, és futok egészen a birtokon levő hatalmas villáig. Futás közben megrezdül a telefon a zsebembe, mire én ijedten kiveszem onnan. Ian az.
-Áh, hello Ian. -szuszogok halkan. Egyszerre próbálok halk lenni, és úgy tenni, mintha nem éppen a birtokán kommandóznék.
-Igen, most éppen futok, bár már elég késő van ehhez. -válaszolok, miközben egy sötétebb részre érek, pontosan az alá az ablak alá, ahova szerettem volna.
-Inni? Ne haragudj haver, majd talán máskor... Tudod, ha hazaértem, még kicsit kettesben akarok lenni az asszonnyal. -arcomon egy műmosoly jelenik meg, és túl nagy természetességgel nyögöm a telefonba ezeket a szavakat. Persze, a feleségemmel...
-Jól van, akkor legközelebb. Hello. -köszönök el tőle, majd kinyomom a vonalat, és elteszem a mobilt. Felsóhajtok, és felkapaszkodom a földszinten levő ablak mellett, egészen a következő emeletig, ahol már a nyitott ablakon mászom be. Halvány mosoly szökik az arcomra, mikor megpillantom őt. Tudja, hogy én vagyok, így már meg sincs lepve, amikor felém fordul, és rám emeli ártatlannak tűnő tekintetét. Deén már ismerem. Semmi-féle ártatlanságról nincs szó. A következő pillanatban már úgy esünk egymásnak, olyan szenvedéllyel csókoljuk egymás ajkait, mintha nem lenne holnap...