nev Sonja Wrighton (régebben Chantal) becenév nem igazán becéznek kor 27 csoport Civilek Típus Saját családi állapot Kapcsolatban play by Eiza González

Imádom Londont. Jobban, mint Oslot, Milanot, vagy épp Moszkvát. Az ablaknál állva nézem a földre hulló cseppeket, teljesen átadva magam annak a kopogó hangnak, ami az eső hullását kíséri.
Hét év. Az a bűvös hetes év, amióta az életem teljességgel Richardéhoz láncolva, elfogadva őt, együtt élve mindazzal, ami ő. Már a megismerkedésünk is különleges volt, nem épp büszkeségre ad okot, de… nem érzem úgy, hogy szégyelnem kellene.


Csak egy szokásos péntek este. A bár tömve, az emeleten szinte az összes szoba foglalt, s én, mint avatott, már-már hallom a megjátszott nyögéseket, érzem az erek lüktetését, mégis… csak egy újabbat kortyolok a Chardonnayból kiélvezve minden egyes cseppjét. Nem hiába áhítoznak róla, soha nem kóstoltam még csak hasonlót sem.
- Chantal, a férfi ott a sarokban, téged akar – Lucy izgatott, és elég csak egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, ez az izgatottság a letett összegnek szól inkább, semmint a külsejének. Mégis rápillantva, megemelkedik szépen ívelt szemöldököm.
- Szabadnapos vagyok – hárítom ennek ellenére hevesen a rám váró feladatot. Sose engedek ebből, mert kevéssel rendelkezem. Minden tévhittel ellentétben pedig ezt a szakmát is meg lehet unni, bele lehet fásulni.
- Mondtam neki, nem érdekli… téged akar, csak azért letett ennyit, hogy rávegyelek… nagykutya lehet – mutogatja előttem a köteget, ami láttán felcsillan azért a szemem. Mert mi más lenne az én ajzószerem? Mi másért érném be ezzel az élettel, ha nem azért, mert gyorsan lehet marha sok pénzt keresni?
Felsóhajtok, kiiszom a poharam tartalmát, nyűglődve azon, hogy nem tudom teljességgel kiélvezni az ízeket. Mellé sétálok, csak egy biccentéssel jelzem neki, kövessen. Az én személyes kedvencembe. Csak a tapasztalatlan vendégek hiszik azt, minden szoba ugyanolyan itt, pedig aztán… minden a pénzről szól, lehetsz akár királyoknak való lakosztályban is, ha megfizeted az árát, s lehetsz akár velem is, ha mélyen nyúlsz a zsebedbe.
- Halljam, ne kertelj… mondd, mire vágysz – nem tudom, és nem is akarom leplezni azt, mennyire nincs ínyemre ez, az ajtót mégis becsukom magunk után, még rá is kulcsolom, hogy még véletlenül se zavarjanak meg, annál jobban nem utálok semmit.
- Válaszokra – ér az újabb meglepetés, s ahogy kecsesen pördülök egyet, nem csak vele találom szembe magam, hanem a jelvénnyel is. Meg se rezzenek, hisz nem ő az első ilyen kuncsaftom, az már inkább letaglóz, amit kivált belőlem, mert bárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok szemet hunyni… felette.

***

- Szia Idegen – karolom át Richard nyakát, és végig simítok az arcán, próbálva minden egyes vonását kellően memorizálni. Fél éve annak, hogy utoljára láttam, és vártam rá… mindig várok rá.
- Most is válaszokért jöttél? – kacéran teszem fel a kérdést, ahogy mindig. Muszáj megmutatnom neki, mennyire is ivódott belém az első találkozásunk…. az az éjszaka, mikor ő is túllépett azon, ami a feladata lett volna, én pedig először életemben megválaszoltam azokat a kérdéseket.
- Nem… érted – felnevetek, gyöngyöző kacajom betölti az egész szobát, s komolyan percek telnek el míg rájövök, nem viccel.
- Tudod hogy nem lehet, Sam előbb nézetné végig velem, ahogy téged kínoz, csak utána ölne meg – lehajtom a fejem, mert újra belémnyilal az a fránya érzés. Fáj. Hisz nem egyszer vázolta már fel nekem a jövőt. Azt a jövőt, amiben ketten vagyunk, ami távol van ettől, amiben elfelejthetem mindezt, de csak álomkép az egész.
- Ennyire alábecsülsz? – játékosan hajol oda hozzám, és csókol meg úgy, mintha nem lenne holnap. Aztán minden felborul. FBI-osok lepik el az egész helyet. Ajtók robbannak be, sikítások hada lepi el a bárt, ami az otthonom, és én egyszer csak kint találom magam. Richard pedig úgy szorít magához, hogy tudom, már sose enged el.

***

- Pakolj Drága, költözünk – már nem is kérdezek, főleg mert látom az arcán, nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Rutinosan szedem elő a bőröndöket, hajtogatom bele a legszükségesebb dolgokat, hisz a többit majd az emberei elintézik.
- Lassan rekord lesz – kinyitva a terepjáró ajtaját, a vigyorgó kollégákkal találom szembe magam, akik nem könnyen ugyan, de elfogadtak, miután megígértem nekik, nem leszek láb alatt.
Azóta már volt pár alkalmam bebizonyítani, nem csak légből kapott szavak ezek. Tudom, hogy Richard munkája mivel jár, tudom, hogy hiába nem kellene, ebben a kapcsolatban lesznek titkok mindig is, és azt is tudom, ha fáradtan esik haza, nem a napjáról akar beszélgetni. Ezt elfogadtam, ahogy régen ő is engem. És tiszteletben tartom.


- Megvártál – erős karok fonják át az én karcsú derekam, és boldogan sóhajtva dőlök neki, még ma is beleborzongva a csókba, amivel a nyakam ostromolja. Tudtam, hogy hazajön, pedig erre általában 50% az esély.
- Éhes vagy? – vezetem oda a szépen megterített asztalhoz, ahol bizony rózsaszirmokkal van kirakva a bűvös hetes, és… kellően meg is ünnepeljük.