nev A karaktered teljes neve becenév Lilybeth, Lilly kor 27 csoport média Típus Keresett családi állapot szabad mint a madár play by Elizabeth Turner

Félénk kislány voltam, azt hiszem születésemtől fogva félénk voltam. Persze az is lehet, hogy csak amiatt emlékszem így a dolgokra, mert alig lehettem két éves, amikor szörnyű tragédia érte a családot: a nővérem Emma beteg lett. Apámnak stabil családi vállalkozása volt már akkor is, azt hiszem már több száz éve a családunké az üzem, ahol különböző kiváló minőségű ételek és italok készülnek. A pénz nem volt akadály, Emmáért a világ összes kövét megmozgatták, országról országra jártak, hogy valahogy meggyógyítsák őt, addig engem a nagyira és egy dadusra bíztak. Sajnos Emmára minden erőlködés ellenére már az angyalkák vigyáznak, és annak ellenére, hogy nagyon pici voltam amikor ez az egész történt, meghatározó az egész további életemre az, ami történt.
A házunk ugyanis egészen kamasz koromig olyan volt mint egy mauzóleum, emlékek és fotók mindenütt. Azzal a tudattal éltem mióta csak az eszemet tudom, hogy soha nem lehetek elég jó.A szüleim állandóan arról beszéltek, hogy Emma bizonyára mindent jobban/szebben/ügyesebben csinálna mint én, egy halott nővér árnyékában éltem le az életem legjavát, képzelet szülte ideák közt amikhez senki sem tud felérni. Hiszen csak négy évvel volt nálam idősebb, honnan is tudhatták volna, hogy miként alakulnak a fiktív középiskolás tanulmányai, amikor alig hét esztendősen távozott erről a világról? Úgy éreztem a szüleim nem szeretnek, hogy nem vagyok elég jó nekik, nem is érdeklem őket, csak azért foglalkoznak velem, mert úgy illik.
Apa üzlete még jobban felvirágzott, köszönhetően annak, hogy kiváló minőségű alapanyagokkal dolgozott, és hamar átálltak a helyi beszállítókkal való együttműködésre, és a tudatos, bio-gazdálkodásra és gyártásra. Sok embert foglalkoztat a cég, és néhány éve már jónéhány termék megkapta a Királynő hivatalos védjegyét is, a család királyi beszállító lett. Egyébként is felsőbb körökben mozogtak a szüleim, eztán meg végképp.
Akkor jött a pálfordulás, amikor az egyetemi gólyatáborban az egyik feladatom az volt, hogy énekeljek. Előtte sosem próbáltam, maximum a zuhany alatt, de egyik pillanatról a másikra mint egy főnixmadár, súlytalan és jelentéktelen szürke egérkéből valami egészen mássá lettem. Már nem érdekelt, hogy a szüleim mit gondolnak rólam, nem akartam nekik megfelelni, sem küzdeni tovább a szeretetükért, amit soha nem nyertem el bármit is tettem. A közönségem szeretett, ez az energia vált a mozgatómmá, feltöltött, lendületet adott. Megtapasztalni, hogy van aki minden különösebb indok nélkül kedvel, sőt rajong értem, egészen új tapasztalat volt. A család reprezentatív jellegű találkozóiról elmaradoztam, inkább egyetemi klubokban énekelgettem esténként, aztán titokban kezdtem el énektanárhoz járni.
Apám hallott meg egyszer, mikor otthon gyakoroltam. Azt hittem botrány lesz, hogy leszid, kiabál, és megint közli, hogy egy óriási csalódás vagyok. De nem így történt. Furcsa módon leültetett, töltött két pohár bort, és talán életemben először igazán beszélgetett velem. Elmondta, hogy azt a dalt, amit énekeltem ő szokta dúdolni a nővéremnek, de még soha nem hallotta olyan szépen előadni, mint amikor az én hangomon csendült fel. Mire az üveg aljára értünk, már az ölébe kucorodtam mint kislány koromban, ő pedig elmondta, hogy sajnálja amiért nem figyelt fel az értékeimre, és nem bátorított úgy ahogyan szükségem lett volna rá. Az sem érdekelt, hogy nem Lilynek hanem Emmának szólított néha, hiszen ez elő szokott nála fordulni. Attól a naptól fogva lettem én Apuci szeme fénye. Rendszeresen beszélgetünk, elmondom neki az ügyes-bajos dolgaimat, ő pedig nem csak meghallgat, de meg is ért, és támogat. Egészen új ez az élmény, és a mai napig rá tudok csodálkozni. Ilyen lenne, ha az embert szeretik a szülei?
Két éve a születésnapomkor mutatott be apa egy managernek, akit azért vett fel, hogy faragjon belőlem énekest, tudta jól, hogy ez az álmom. Kiállni a tömegek elé, és megkapni tőlük az önzetlen szeretetet, miközben azt csinálom amihez értek, ami igazán én vagyok. Pandorának hívják a managert, ötven körüli a csaj, de nagyon érti a dolgát! Alig egy évnyi gyakorlás, dalszerzés és próbák után már az első lemezemet vettük fel. Remegett a gyomrom is az izgalomtól. Arra meg végképp nem számítottam, hogy bekerül a rádióba, és lesznek emberek akik miattam mennek el egy-egy koncertre. Pedig megtörtént.
Egy éve már, hogy rendszeresen koncertezek, a munkámnak élek, a zene kitölti a napjaimat. Ebbe a rohanásba amúgy se lehetne beilleszteni még egy pasit is… nem csoda, hogy az egyetem óta nem volt egy komoly kapcsolatom sem. Minden rendben is lett volna, ha a siker mellé nem jön a nem várt járulékos kár: a rajongók. Szétszednek már, a nyakamra járnak, a ház előtt állnak a kameráikkal, egy étterembe nem tudok elmenni úgy, hogy ne tolnának a szájamba két telefont, hogy kérjenek velem egy szelfit. Pedig még nem is vagyok olyan hű de ismert, mármint nem holmi világsztár, egyelőre. Apámnak ebből lett elege, és közölte, hogy így vagy úgy de megoldja ezt a gondot. Remélem nem pont úgy akarja megoldani, hogy eltilt a koncertektől, mert akkor ez a törékeny jó kapcsolat ami köztünk van újra darabokra esik.