nev Joshua Noah Martin becenév Josh, Jo kor 35 csoport Egészségügy Típus Saját családi állapot Egyedülálló play by Michael Huisman

Végighúztam egyik ujjam a pohár szélén miközben némán bámultam az aranybarna folyadékot. Azon gondolkodtam, vajon mi lett volna, ha másképp alakult volna az életem, hogy mi lett volna, ha én is követem apám példáját, mint a fivérem és nem pszichológusnak tanulok, hanem sebésznek és kötök ki egy állami kórházban. Vajon akkor is szerettem volna, amit csinálok? Vagy épp ellenkezőleg? Az igazság az, hogy nagyon is élvezem az életem. Nem függök senkitől és semmitől valamint azt csinálok, amit csak szeretnék. Senki nem szól bele mit miért teszek s végre megnyugodhattam, hiszen az életem is kezdett helyre rázódni.
- Még egyet kérek! - Intettem a pultos lánynak, majd illemtudón megköszöntem. Szemem egy percre nem vettem le a pohárról. Miközben az élet bölcsességein jártak gondolataim, szinte észre sem vettem, hogy az öcsém leült a mellettem lévő bárszék egyikére.
Ethan nem szólt egy szót sem, csupán hosszú perceken át némán figyelt. Tudta, hogy valami nincs rendben. Tudta, hogy történt valami, de nem szólt egy szót sem. Csak bámult előre és rendelt egy kört magának. Sötétbarna haja mint mindig, most is tökéletesen festett, szinte már-már úgy, mintha egy divatmagazin címlapjáról szabadult volna.
- Miért hívtál? - Kortyolt egyet italából s félig felém fordult testével. Nagyot sóhajtottam, mire végül sikerült kinyögnöm miért is hívtam ide.
- Amber... - egy pillanatra megálltam, nem tudtam folytatni amibe belekezdtem, de erőt vettem magamon. Az emlékek még most is élénken égtek emlékezetemben s nem tudtam, hogyan is tehetném túl rajta magam. - Szóval Amber miután balesetet szenvedett...
Ethan tudta, hogy ez nem könnyű nekem. Türelmesen várta a folytatást miközben vettem egy mély levegőt és csak úgy kimondtam, amit már egy ideje el szerettem volna mondani csak még nem jutottam el odáig.
- Kiderült, hogy Amber terhes volt - felhörpintettem az italom maradékát s éreztem, ahogy egyre lejjebb égeti torkom az alkohol. Kiélveztem minden egyes percét, ha az azt jelenti, hogy elfelejtek mindent, ami velem történt. Bármit megadnék azért, hogy minden máshogy alakult volna.
- Mikor tudtad meg? - Ethan hasonlóan kék árnyalatú szemében láttam, hogyan néz rám. Sajnálkozón, amit már nem tudtam elviselni. Mindig a veszteségeimre emlékeztetett vele bárki, aki ismerte a történetem: "Íme szegény ördög, aki nemrég vesztette el élete szerelmét egy pszichopata miatt miközben annak épp fontosabb dolga akadt..."
- Tegnap előtt találkoztam a nyomozókkal - mondtam szomorúan. - Ekkor tájékoztattak Amber állapotáról.
- Értem... - egy ideig fontolgatta, mit is mondjon erre, majd folytatta. - Hány hetes volt?
- Kicsivel több, mint 2...
Szipogtam. Könnyein patakokban folytak le arcomról eláztatva azt. Mellkasom összeszorult a kíntól s nem tudtam mihez kezdhetnék. Amber volt a mindenem és már majdnem sikerült is helyre rázódnunk, de mire odáig juthattunk volna, addigra megölték és mindezt azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Dühös voltam. Nem csak a gyilkosra, hanem a nyomozókra is, mert még mindig nem volt semmi új információjuk az üggyel kapcsolatban. Mérges voltam s bánatom a jó öreg alkoholba fojtottam. Érzelmileg instabilként jellemezném magam, ha épp az egyik betegemről lenne szó, de mivel én vagyok inkább csak kerülöm ezt a témát, de hát a történtek fényében ki nem lett volna az, úgy őszintén?!
- Sajnálom tesó... - Ethan sosem volt az a fajta, aki hosszas előadásokat tartott volna arról, hogy mi a helyes vagy mi nem, aminek felettébb örültem. Nem hiányzott még egy William Martin, aki folyton szónoklatokat tartott. Persze valahol mélyen nehezteltem rá, hogy miért pont azt a szakmát választotta az öcsikém amit, de jobban belegondolva nem az én dolgom.
- Ne sajnáld... nem a te hibád - elhúztam a szám, mikor arra a következtetésre jutottam, hogy mindez az én hibám, mert nem állítottam meg őt, azért mert hagytam, hogy egyedül intézze a dolgait, miközben én otthon tanulmányoztam az egyik betegemről írt jegyzetemet ahelyett, hogy vele mentem volna...
- Ne emészd magad ennyire Josh. Nem tehettél semmit...
- Nem, Ethan! Te is tudod, hogy ez nem igaz! - Szakítottam félbe. - Tudod te hányszor vittem haza a munkám? Hogy hányszor maradtam bent az irodában tovább, mert éppen valamilyen halaszthatatlan dolgom akadt? - Mély levegőt vettem s próbáltam megnyugtatni magamat sikertelenül. - De mit is várok? Te úgy sem értenéd meg...
- Igazad van, én nem érthetem meg, mert nem én vagyok a nagy Joshua Noah Martin, akit nem érdekel mi van a saját családjával...
Szavai mélyen belém martak. Éreztem, ahogy közelebb hajol s súg valamit a fülembe.
- Szerintem hűtsd le magad még mielőtt valami nagyobb problémád is lesz annál, mint az, hogy éjjel nappal azt iszod... - ezzel felállt s nem szólt hozzám, egyenesen az ajtó felé tartott és hátra sem nézett. Egyedül hagyott s valahol legbelül tudtam, hogy mindezt saját magamnak köszönhetem és a makacsságomnak...