nev Jessica Irina Lowden becenév Jess, Rina kor 24 csoport Diák Típus Saját családi állapot egyedülálló (nem publikált kapcsolatban) play by Kirsten Zellers

Belül érzem, hogy ezzel minden esélyem elcseszem egy jó helyre, mégis félresöpörve azt a fránya gondolatot, gombolom ki az inget, szinte tépve az ajkait. Nem tehetek róla, és Isten legyen rá a tanúm, ha a jövőmről van szó, vagy a terveimről, könnyűszerrel söpröm félre az ilyen gondolataim, de ez a férfi….

Alapból handicappel indulok, lévén a nagybátyám lord, és nem épp a könyörületességéről híresült el, mégis próbálom azokat kiszúrni, akiknek  csak egy jól hangzó név vagyok, elvégre, nem csak ők szűrnek nem? És ez a hotel is fenomenálisan néz ki. Épp az első pohár pezsgőm vadászom le, mikor megakad a tekintetem rajta.
Számomra ez a hely amúgy is paradicsom, hát még mikor megtalálom az almát. Nem tudom mikor és miért alakult ki ez nálam, egyszerűen vonzanak az idős férfiak. Ahogy ő is. Nem kell mondania semmit, az a határozottság, ami lerí az arcáról, az a sok mindent átélt tekintet, amivel engem vizslat, elvesztem a fejem… már az első fél órában.
Pedig az ember meg se mondja rólam, a géneknek köszönhetően, bármit is teszek, senki nem feltételez rólam semmi rosszat, hisz az arcomon még így huszonévesen ott van az ártatlanság, még ha tudom is magamról, gyónni azért ne menjek el.
Egész idő alatt azon fáradozok, hogy a közelébe kerüljek, és van, hogy nem épp a játékszabályok szerint játszok. Az a fránya vörösbor se olyan véletlenül kerül a viháncoló lány fehér felsőjére, de a célom elérem, mindig elérem. És beszélgetek vele, próbálom megnyerni, lehengerelni, ahogy csak tudom, anyám is ezt tanította, a megfelelő praktikák, és bármelyik férfi a lábam előtt hever, ő meg már csak tudja…. Persze kemény dió, biztos történt vele valami, ami miatt behúzta a kéziféket, és egyszerűen távolságot tart, sőt, eleinte még hárítja is a szinte észrevehetetlen közeledésem, de ezt a békát le kell nyelnem. Ha ügyvéd akarok lenni, akkor ütnöm kell azt a bizonyos vasat, nem? És tök mindegy, hogy egy éjszakáról, vagy egy perről van épp szó. Apu például kimondottan szereti, ha előtte vért izzadva állnak ki a védencük mellett, megingathatatlanul.

És én is pontosan ugyanazt teszem. Ostromlom, egész éjjel, és a végén egy szobában kötünk ki, csak ő meg én. Letépném, szaggatnám róla az inget, tépnék a hajába, de úgy érzem, ez még nem helyes, bármenyire is kívánom őt. Az ágyra lököm, óvatosan fejtem le róla a többi felesleges ruhaneműt, hogy aztán…. aztán órákkal később úgy távozzak, mintha ott sem lettem volna. Nem, nem hagyok semmit magam után, csak a naiv és buta lányok hagyják ott a számukat, hogy aztán feleslegesen reménykedjenek.

- Hová tűntél tegnap? Azzal az öltönyössel láttalak beszélgetni, aztán…. jó, felejtsd el, nem akarom tudni – rázza meg a fejét, de aztán csak elereszt egy vigyort.
- Meg kell terveznünk a tavaszi bulit, a tavalyi irtó nagyot szólt. A meghívók már kész vannak, nem több, mint akkor – mert June gondosan megválogatja, ki kap meghívást. Ezek a ramazulik szólnak a legnagyobbat az egyetemen, főleg mert eszméletlen titkosak, és nem jöhet akárki. Az itteni diákok többsége meg odavan az elit bulikért.
- Legyen idén az uszodában…
- Azt újítják…. óó…óóóóó – leesik neki, látom rajta, hogy maga előtt látja a kínálkozó lehetőséget, én meg épp a suli legjobb fenekét látom magam előtt, és nem félek hátranézni, hogy a negyvenes prof útját végigkísérjem a tekintetemmel.
- Te egy beteg állat vagy, Jess…. tizenegykor megy a szertárba üvegcséket rendezgetni – talán soha nem fogom megtudni, honnan tud ennyi mindent ennyi emberről, egy biztos, nála a titkom biztonságban van, és amikor belém karol, hogy úgy folytassuk utunkat, tudom, nála jobb barátnőm sose lesz.

***

- Mennyi is? – hangzik mellettem az egyetlen élő rokonom, szóval a gyámom halk kérdése.
- Hat – rávágom, hisz pontosan hat éve annak, hogy az autó kisodródott, ezzel átsegítve két felnőtt és egy akkor négy éves kisfiút a másvilágra. Az emlék élénken él bennem. A vizsgámra készülök, szinte görnyedek a jegyzetek felett, mikor felhív az az ismeretlen szám, és fordul velem egyet a világ, monoton szövege hallatán. Rohantam, taxit fogtam, de a könnyeim addigra megállíthatatlanul csorogtak, és mikor bekísérték abba a szobába, lehúzták a leplet… két erős kéznek köszönhetően nem csuklottam egyenesen a földre. Hozzám indultak, pedig mondtam, hogy nagyon esik, ne induljanak el.
- Büszkék lennének rád – a mondat facsar egy nagyot a szívemen. Oh Ian, ha tudnád… ha tudnád, hogy minduntalan a legjobb barátod ágyából kelek ki, ha tudnád, hogy miután aláírtad a papírt a tanú neve alatt, már megszegte mindazt, amire előtte percekkel esküt tett, nem mondanád ezt.