nev Millie Elise Marlow becenév Millie, Mills, Elmo kor 22 csoport Civil Típus Saját családi állapot Szingli play by Snezhana Yanchenko

A múlt mindig is árnyként fogja kísérni a jelent és a jövőt…

Fogalmam sincs, hogy mikor volt utoljára ebben a házban normális reggeli… Lassan fél éve, hogy anya itt hagyott minket, és azt hiszem a halála volt az a meghatározó pillanat, amitől kezdve az életünk gyökerestől felfordult és más irányt vett. Édesapám egészen megváltozott, a munkájába temetkezett, Aly pedig a szigorú szülői felügyelet hiányában teljesen kifordult önmagából. Ez egyáltalán nem lepett meg, hisz mindig is ő volt a vadabb, a belevalóbb, én pedig a visszahúzódóbb, szerényebb. Nem mintha sosem lett volna elég vér a pucámban, hogy én is bármit megtegyek, amihez kedvem van, csak… milyen lett volna itthon a helyzet, ha mind a kettőnk lázadó életvitelbe kezdett volna? Élete szerelmének elvesztése után, apa biztosra bedobta volna a törölközőt, nagy valószínűséggel valami bentlakásos iskolába küldött volna minket, mert attól tartott volna, hogy egyikünkből sem lesz a társadalom számára hasznos ember. Anya halála óta mindig az az érzésem, hogy azért hajt annyira, hogy mindent meg tudjon adni nekünk. Emlékszem arra, hogy képtelen volt aludni közvetlenül a történtek után. Minden este sokáig maradt fenn, inkább dolgozott, próbálta valamivel elfoglalni magát, reggel pedig fáradtan munkába indult. Egyik este bementem hozzá, de nem szóltam semmit. Csak néztem és néztem bánatos arccal. Tudtam, hogy nem kell semmit sem mondanom, tisztában voltam azzal, hogy ki van írva a pofimra a kérdésem – „Mégis mit művelsz magaddal, apa?”
Édesapám megszeppent, egyik pillanatról a másikra abbahagyta, amit csinált, majd pár másodperc múlva a tenyereibe temette arcát és vigasztalhatatlan zokogásba tört ki. Odaléptem hozzá és átkaroltam, majd a gyengéden, vigasztaló jelleggel a hátát kezdtem el simogatni. Halkan belesúgtam a fülébe, hogy minden rendben lesz és azt is, hogy nekem is hiányzik anya. Apa erre átölelve azt válaszolta, hogy tudja, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Akkor láttam apámat először és utoljára sírni.
- Apa, Aly, készen van a reggeli! – kiáltom fel a konyhából. Mivel Florencia szerdánként szabadnapos, ezért ilyenkor én gondoskodom arról, hogy legyen étel az asztalon reggel.
Apa épp belép az ebédlőbe, amikor megcsörren a telefonja. Próbálok nem foglalkozni vele, inkább töltök mindenkinek narancslevet, ezután pedig helyet foglalok. Épp nekiállnék az egyik pirítósomnak, amikor apa leteszi a mobilját.
- Ó, kincsem, csodálatosan fest a reggeli, azonban máris indulnom kell. Épp… az imént hívtak, hogy… - gondterhelt sóhajom félbeszakítja édesapám monológját. Tekintetem az arcára szegeződik, egy pillanatig csak nézem, majd ajkaim szélei mosolyba görbülnek. Bólintok egyet, majd felállok a helyemről és apához lépek. Megigazítom a nyakkendőjét, majd végigsimítok rajta.
- Így ni! – mosolygok tovább. Apa puszit nyom az arcomra, és már sietős tempóban el is fordul, hogy munkába induljon. Az utolsó pillanatban elkapom a kezét.
- Ne felejtsd el, hogy fél négykor van Aly szülői értekezlete, fél nyolcra pedig ott kéne lenned a Miller család vacsoráján. – fejezem be a mondandómat, majd elengedem édesapám kezét. Nem kell mondania, látszik rajta, hogy teljesen kiment a fejéből valamelyik dolog - esetleg mind a kettő - és ha valaki engem kérdezne, melyiket hagyta ki az emlékezete, akkor kétség nélkül azt mondanám, hogy Aly szülői értekezletét.
Apa bólint egyet, megköszöni, hogy eszébe jutottam a két eseményt, majd elhagyja a házat. Csak most veszem észre a nővéremet, aki az ebédlő küszöbén áll. Vajon mióta van ott? Ha az arcáról kéne megállapítanom, akkor azt mondanám, hogy elég rég óta. Mondania sem kell, hogy mire gondol, az arckifejezése mindent elárul.
- Nem próbálok anyát játszani – szólok hozzá, miközben azon vagyok, hogy tagadjam a nyilvánvalót. Nem direkt csinálom, csak mióta anya nincs… mindig is kötelességemnek éreztem, hogy a családommal foglalkozzak. Tudom, hogy Aly ezt nem érti, és talán ezért sem támogatja, de nem is kell. Elég, ha csak elfogadja, hogy nem akarok anya helyébe lépni.
Felveszem apa reggelijét és a sajátomat. Valamiért elment az étvágyam, a gyomrom képtelen lenne befogadni még egy falatot is.
- Szükséged van társaságra? – kérdem nyugodt hangon a nővéremtől, mielőtt még kimennék a konyhába. Ha azt mondja, hogy igen, akkor megvárom, amíg megreggelizik, és csak aztán viszem ki a tányérokat, de ha nem, akkor most rögtön elintézem a dolgot, majd elindulok az iskola felé.
Aly megrázza a fejét, majd leül a szokásos helyére. Tekintetem bánatosan a padlóra téved, majd szó nélkül elhagyom az ebédlőt. Fogalmam sincs, hogy miért teszem fel ugyanazt a kérdést minden alkalomkor, amikor apa nem tud velünk reggelizni, nekem pedig elmegy az étvágyam, ha tudom mi lesz rá a válasz… Ha fél év alatt egyszer sem mondott igent, most miért tenné? Lehet, hogy egy kicsit túl naiv vagyok…