nev Zelda Cerys Spalding becenév Zee kor 23 csoport Civil Típus Keresett családi állapot ...Ugyan ki akarna engem? play by Ellen Page

Érezted már azt, hogy az egész világegyetemed magába omlik? Pontosan ezt tapasztaltam meg amikor magához hívott az onkológus az irodájába. Édesanyám beteg. Harmadik stádiumban lévő pancreas tumor. Meg lehetne még menteni... De nem vagyunk abban az anyagi helyzetben. Kicsit sem. Mert anyám azt mondta, hogy nyugodtan menjek iskolába, ami a legkevésbé sem olcsó. De egyelőre a kemoterápiás kezelést tudom fizetni.
Ülök a tanulmányi osztályon, ma végre van bátorságom arra, hogy beadjam a papírokat. Elhalad előttem két csoporttársam, akiknek a tekintetében süt a megvetés.
- Ah, végre elhúzol innen, Disznó? Rájöttél, hogy csak mert a neved valami, te egy senki vagy? – mielőtt a hangom lelhetném, nevetve hagynak ott.
- Zelda Cerys Spalding! – szólít be a tanulmányi referens, én pedig a könnyeimmel küzdve lépek az irodába.

-Kiíratkozik? Miss Spalding, maga egy őstehetség, ne foglalkozzon az irigyeivel. Maga előtt a jövő, miért dobná el most?
- A balett az életem, ez igaz. De 23 évesen mennyi időm lenne még a színpadon? Közben családi problémák is adódtak. Sajnálom. – leteszem a lapokat és könnyes szemmel lépek ki az intézetből. Anyám fontosabb, anyám fontosabb… ezt mantrázom magamnak.

Előhorgászom a megsárgult cédulát és tárcsázom a stúdió számát.
- Tessék… - morog a telefonba egy hang, amit hallottam már. Remeg a kezem.
- Zelda Spalding vagyok. A lánya. Anyám nagyon beteg a segítségét szeretném kérni… - remeg a hangom, érzem, hogy a könnyek folynak az arcomon.
- Már kurva régen túl léptem rajtatok. – lerakja a telefont, én pedig a térdeim ölelve adom át magam a sírógörcsnek.
Feszengve ülök anyám ágya mellett. Segédápoló vagyok jelenleg itt, már csak azért is, hogy segítsek és tudjak félretenni. Beköltöztem a nővérszállóra is. De a Spalding név mint egy billog, olyan rajtam. Mindenki tudja, hogy Phil Spalding lánya vagyok.
- Zee… kicsim, mi a baj? – fogja meg a kezem anyám.
- Felhívtam. De rám is rakta a telefont… - vállalom a bűneim. De ő csak magához ölel.
- Nem kell vele törődni. Elment, maradjon ott. Te jobbat érdemelsz. Nem ágytálaznod kellene…

Vége a műszaknak. Én tudok egy lebontásra ítélt kis színházat, ahol titokban még gyakorlok. Átugrom a kerítést, majd az öltözőben felveszem a ruhám és a színpadon állok meg en pointe-ban. A közönségem az egerek, de én is az vagyok. Egy szürke kisegér. Mindig is a Hattyúk tava volt anyám kedvence. Ma este ezt gyakorlom. Észre sem veszem, hogy nem vagyok ma este egyedül. Megüti a tekintetem egy vigyor a nézőtérről, amire megállok.
Kár volt. Vagy mégsem?