nev Marnie Fraser becenév Marnie kor 16 csoport tanuló Típus Keresett családi állapot szingli play by Mackenzie Foy

Izgatottan kapcsolom ki a dübörgő zenét, amint meglátom a telefonom kijelzőjén, hogy anyu hív. Még csak pá napja költöztem apához, de máris pokolian hiányzik a régi életem. Hiányzik anyu, a közös programjaink, a régi iskolám és a barátaim, akiktől alig volt időm elbúcsúzni. Anya megígérte, hogy csak egy rövid ideig leszek itt, de én pontosan tudom, hogy mindezt csak azért mondta, hogy megnyugtasson. Fogalma sincs arról, hogy kihallgattam egyik telefon beszélgetését, amiben azt mondta, hogy nagyon beteg és képtelen tovább a gondomat viselni. Rákérdeztem, hogy mi baja, de csak annyit mondott, hogy semmi komoly, és, hogy hamarosan jobban lesz. Én meg úgy tettem, mintha elhittem volna ezt neki, közben pedig tisztában vagyok azzal, hogyha nem lenne komoly a dolog, akkor sosem küldött volna el apához, akit egyébként jóformán nem is ismerek. 
- Szia, kicsim. - hallom a vonal másik végében anya hangját, amit akárhonnan megismernék még így is, hogy meggyötörtnek tűnik.- Hogy vagy? Milyen apádnál? Sikerült beilleszkedned? - halkan beszél, közben köhint egyet, én meg legszívesebben most megölelném és elmondanám neki újra meg újra, hogy mennyire szeretem. Egyedül nevelt fel, Ő volt az anyám és az apám is egyben, talán pont ezért ilyen nehéz ez, hogy távol vagyunk egymástól. 
- Jól vagyok, csak nagyon hiányzol. Van egy hatalmas szobám. Akkora amekkora a tied és az enyém lenne, ha kiütnénk a falat. - újságolom el, mintha az a szoba boldoggá tenne. Pedig nem tesz, mint ahogy nem tett azzá az a sok évnyi pénz sem, amit az apámnak nevezett férfi minden hónapban küldött, és ezzel letudta az apai kötelességeit. - De azért már szeretnék haza menni. - teszem hozzá végül, mire anya ismét köhögni kezd.- Jól vagy? - kérdem aggódva, bár pontosan tudom, hogy azt fogja mondani, hogy igen. Sosem szeret szomorúnak látni, és mindig is megtett mindent azért, hogy nevessek. 
- Jól vagyok. De nem tudsz még haza jönni. Holnap utazom el Svájcba, és egy darabig ott leszek a kezelésem miatt. De ne aggódj, rendben? Nemsokára találkozunk. - hogy tud valaki nem aggódni a saját édesanyja miatt, amikor tudja, hogy az beteg. Csak csendben bólintok, mintha itt állna velem szemben és nem a telefon túloldalán. - Mondd meg apádnak, hogy később felhívom. - szólal meg ismét, én meg megforgatom a szemeimet és örülök, hogy ezt nem látja, mert nem szereti, ha ezt csinálom. 
- Sholto nincs itthon. - válaszolok könnyedén, mintha tök normális lenne az, ha valaki az apját  a nevén szólítja. Egyenlőre sajnos nem érzem úgy, hogy képes lennék kimondani az apa szót, ami egyébként mindig egy ürességet jelentett számomra. Fogalmam sincs, hogy hogyan kéne viselkednem azzal az emberrel, aki az apám és, akit a tizenhat évem alatt összesen talán tízszer láttam. Anya sem szólít meg ezért, pedig mielőtt elbúcsúztunk egymástól megígértem neki, hogy megpróbálok úgy csinálni, mintha mindig is lett volna egy apám. Sajnos nem megy. Helyette inkább csak halkan búcsúzik el tőlem, majd leteszi a telefont. Én pedig, mintha ki akarnék kapcsolni minden gondolatot a fejemből, ismét a maximumra húzom fel a zenét és várom, hogy elteljen ez a nap is.